Az étkezés a legalapvetőbb szükségleteink egyike, amelyet jobb esetben még élvezünk is. A világon azonban minden kultúra mást tart ínycsiklandó fogásnak: gondoljunk csak arra, hogy Európán kívüli kontinenseken mit szólnak ahhoz, hogy mi hurkát, agyvelőt vagy töpörtyűt eszünk?
Ugyanúgy, ahogyan ez nekünk természetes, Bangkokban is annak számít a sült hernyó, Peruban a nyárson forgó tengerimalac, Kambodzsában az egészben grillezett madárpók, vagy Thaiföldön a ropogós sáskacsemege. Ezeket a piacon kapható filléres fogásokat azonban inkább a nélkülözés csíráztatta ki a többmilliárdnyi éhes szájnak, nem pedig a különcködés vagy a sznobizmus.
Egy falat árából jóllakhatna egy egész falu
Természetesen vannak kevéssé bizarr, viszont annál vastagabb pénztárcákra szabott finomságok is. Ilyenek az ehető arannyal bevont szusik, vagy az aranyforgáccsal megszórt ételek. Egy manhattani étterem, az Old Homestead Steakhosue pedig azzal vált híressé, hogy nemcsak a húspác borsos, de az árak is: hárommillió forintnak megfelelő dollárért szervírozza svédasztalát egy asztaltársaságnak, többek között a földkerekség legdrágább húsaként számon tartott kobe, azaz wagyu marhából. Ezeket az állatokat tenyésztőik egyébként kézzel masszírozzák és sörrel is itatják, hogy húsának minőségén ne rontson a katatón depresszió.
A világ legtöbbe kerülő alapanyagainak listája igen változatos. Az köztudott, hogy a szarvasgomba és a sáfrány ide tartozó „kollégák”, utóbbinak 1 grammjához 150 virág bibéjére van szükség. Ugyanakkor egy másik gombafaj is vetekszik a szarvasgombával, sőt árban le is körözi: az egyre kevesebb japán vörösfenyő miatt kihalófélben levő matsutake gomba kilója akár 350 ezer forintot is ér a gasztropiacon. Ha elegáns ételt kell mondani, nyilván minden második embernek a kaviár jut eszébe, de azt már kevesen tudják, hogy még a fekete kaviárnál is sokkal értékesebb a fehér Almas kaviár, amely akár borsónagyságú is lehet, és a világ egyetlen helyén árulják, a londoni Picadillyn, 24 karátos aranydobozban. Csak ezüstkanállal egyengethetjük rá pirítósunkra, ugyanis minden más fém megszínezi a felületét. Ha a beluga tokhal tudná, hogy ikrájának árfolyama hol tart, bizonyára beindulna a víz alatti maffia.
Gyorsételek lassan emészthető számlával
Ha valaki csak be szeretne kapni valamit, akkor egyértelműen a pizza-szendvics-péksütemény szentháromságból választ. Ám ha egy milliárdos kívánna meg ilyesmiket, neki sem kell szégyenben maradnia tehetős barátai előtt, hiszen ezekből is van luxusválaszték. Domenico Crolla olasz sztárséf keze alól került ki néhány évvel ezelőtt a James Bond után „Pizza Royale 007”-nek elnevezett pizza, amelyre a luxuspezsgőben fürdőztetett kaviár, skót füstölt lazac és a legdrágább konyakban érlelt homár mellett 24 karátos aranypor került. A feltuningolt népeledel 800 ezer forinttal rövidítette meg a legdrágább pizzára áhítozó megrendelőket.
Ha nevetséges, de inkább sírnivaló összegért csócsálnánk el egy ránézésre szimpla szendvicset, akkor Angliába kell mennünk, a Michelin-csillagos Cliveden’s Waldo étterembe. Készítői szerint a Von Essen Platinum Club Sandwich elnevezésű félkilós ételtorony esetében a belevalók minőségét fizeted meg, például a harminc hónapon keresztül érlelt ritka sonkafajtát. De ha egymillió forintos hamburgerre vágyunk, menjünk inkább Las Vegasba, a Mandalay Bay hotelban ugyanis már az öntet is exkluzív bordeaux-i borból készül, nem beszélve a többi nemes összetevőjéről.
Egy pékáru is bekerült a toplistás árú ételek közé: az ezerdolláros bagette-t a New York-i Westin Hotel séfje készítette szarvasgombás krémsajttal, rizlinggel, a szupergyümölcsnek is nevezett gojibogyóval, no meg az elmaradhatatlan aranylevelekkel.
A Kelet kaviárját fecskék készítik
Bizarr belegondolni, hogy a Fülöp-szigeteken egy néhány hetes kacsaembrió számít elegáns fogásnak, míg Koreában az élve feldarabolt, frissiben, izomrángás közben tálalt polip. Ráadásul egyes különleges, magyar szemszögből egyenesen sokkolóan gusztustalan ételek olyannyira drágák, hogy minimum több havi fizetésünk árán tudnánk csak piszkálni a tányérunk szélén (mert rá nem tudnánk magunkat venni arra, hogy a nyelvünkhöz érintsük, még ha nekünk fizetik is ki ezt az összeget). Ilyen a Kína fővárosában, Pekingben kapható hímvessző, amely kuriózumot régen csak az uralkodók engedhették meg maguknak, és máig afrodiziákumként tartják számon (holott az orvosok szerint ez csupán mítosz, tudományos alapja nincsen). Az elegáns étteremben a fókapénisz például körülbelül 120 ezer forintért rendelhető, de helyi specialitás a pénisztál, amelyen a szarvasmarha, a birka, a kutya, a szamár és a szarvas legbecsesebb tagja egyaránt megtalálható. Megnyugtató, hogy tálalás előtt leperzselik róluk a szőrt, és levesalapban alaposan megfőzik, ugye?
Szintén kínai, azonban még az előzőnél is jóval drágább fogás az úgynevezett madárfészekleves; a legenda szerint egy kínai császár kijelentette, hogy egy évben kétszer nem hajlandó ugyanazt enni, ezért az udvari szakács végül kínjában egy fecskefészket szolgált fel a kényes uralkodónak. Bár a történet hitelessége nem bizonyított, az tény, hogy máig a legkiváltságosabbak eledeléről van szó, amelyet a Kelet kaviárjának is neveznek. Egy fecskefaj (Collocalia, magyarul szalangána) érdekes módon ugyanis nem ágakból, hanem speciális, gumiszerű nyálából készíti el kicsinyeinek a fészket, amelyből egy kiló félmillió vagy akár másfél millió forintot is érhet, mivel beszerzésük ritka és időigényes feladat.
Feltételezem, a kedves olvasók igen nagy százaléka (a hányada szót ilyen témájú írás végén inkább nem használom) azonban most leginkább csak egy párszáz forintos pörköltre, galuskára és uborkasalátára vágyik, és ezt őszintén meg tudom érteni.
Eredeti megjelenés a lafemme.hu-n.