Én valamiért mindig azt hiszem, hogy velem van a baj. Te is szoktál azon aggódni, hogy valaki biztos azért nem válaszolt a leveledre, mert megbántottad, pedig csak elfelejtette az egészet?

Valljuk be, eléggé a női nemre jellemző tulajdonság a kombinálás és a kattogás. Teendőkön, bevásárlólistán, pasin, főnökön, kötelező telefonokon, szűrővizsgálaton, ésatöbbi. Van, amikor ez a félig-meddig egészséges rendszerszemlélet átvált vad teóriagyártásba, és a valós tények helyett a vélt elméletek szövődnek tovább egy mentális spirálban (lehetőleg éjjeli egykor, pluszban azon aggódva, hogy ehelyett a baromság helyett aludni kéne).

Ennek a habitusnak többféle változata van, én sajnos abba a prototípusba tartozom, aki mindig azt hiszi, hogy vele van a baj. Például hogy valaki ellenszenvből nem köszön az utcán, holott csak nem volt az illetőn szemüveg. Azért nézett rám csúnyán a pincér, mert kényesnek tart, hiszen meggyszósz nélkül kértem a csokiszuflét (holott csak ilyen a feje szegénynek, ezért mindenkire így néz, vagy tegnap esett túl egy szakításon). Azért nyomkodja a telefonját a férjem, mert nem vagyok elég vonzó vagy szórakoztató (pedig csak egyszerűen hullafáradt és teljesen kikapcsolt az agya, ezért bambul maga elé egy pótcselekvéssel). Azért ad valami teljesen evidens tanácsot az anyám, mert még mindig hülye tininek néz (ezzel szemben csupán félt engem, mivel kortól függetlenül mindig az egyszem lánya maradok).

Feltételezem, ez az önbizalomhiányom és a megfelelni vágyásom kivetülése: mindig szeretek száz százalékosan csinálni mindent, még akkor is, amikor ezt senki nem várja el tőlem. Szeretnék olyan lenni, aki nem veszi ennyire a lelkére a dolgokat, aki nem szomjazza ennyire a pozitív visszaigazolást és elfogadja, hogy márpedig nem lehet és nem is kell mindenkinek megfelelni. Persze vannak pozitív hozományai is annak, ha valakinek széles az érzelmi amplitúdója és érzékeny az apró rezdülésekre, például úgy tudok lelkesedni, mint a kislány a Gruból, aki meglát egy pihe-puha egyszarvút. Ugyanakkor felesleges energiáim vesznek kárba azzal, hogy automatikusan magamban keresem a hibát és nem létező problémákat vizionálok.

A slusszpoén, hogy sokáig nem mertem kiírni magamból, hogy állandóan azon pörgök, mások mit gondolnak rólam, mert attól féltem, hogy mit fognak ezért gondolni rólam. Segítség, hol van a lesz*romtabletta?

Kovács-Tóth Noémi