Időről-időre nekem szegezik a kérdést, úgyhogy elgondolkoztam rajta.
Sokak tekintetében felvillan a system error felirat, amikor egy felületes megismerkedést követően kiderül, hogy én a legzúzósabb zenékre gerjedek. Hiszen aki ilyen ordítozós, agresszív zenét hallgat, az a nép közhelyszótárában egy százkilós, fültőig tetovált, mogorva gójmotoros, stabil hónalj- és sörszaggal. A kognitív disszonancia redukció elvét követve tehát vagy én vagyok az angyalbőrbe bújt sátán, vagy nekem már a Hooligans is nagybetűs metálzene. Hogyan is okozhatna örömet egy fiatal nőnek – aki ráadásul már tisztes családanya – az ördög összhangzattana?
Amióta csak zenei öntudatra ébredtem (ezt a korszakot az este kezdődő televíziós, sms-küldős klipműsortól datálom, amikor felfedeztem, hogy nem csak lágy, dallamos hangon lehet énekelni), a rock- és metálzene patkómágnesként vonz, ennek már bő másfél évtizede. Eleinte rá lehetett fogni, hogy lázadok, bár az én felháborítóan jófej szüleim mindig érdeklődtek, hogy mégis mi ellen. Eleinte anyukám megijedt egy kicsit: elkobozta az első másolt kazettáimat, miután tudatosult benne, hogy nem a rádióadás keresi a jelet, hanem ez a zörej már a zene. Csak akkor nyugodott meg, amikor egyszer eljött értem egy gótbuliba. Gyanakvóan körbenézett, majd otthon bevallotta: ilyen jámbor embereket rég látott, nem fél többé elengedni velük szórakozni. Sosem felejtem el a rockerboltban dolgozó eladó elnézően lesajnáló arckifejezését sem, akihez elszántam betrappoltam Linkin Park bögrét venni – kinéztem vagy tízévesnek –, na ki itt a kemény kiscsaj, kéremszépen?!
Az évek alatt változott ugyan a zenei palettám (heavy-black-goth-industrial-rock’n’roll vonalon váltam mindenevővé), de az érzéseim nem. Mára rájöttem, hogy metálkoncetre járni olyan, mint horrorfilmet nézni: az ember biztonságos körülmények között éli meg az adrenalint. Olyan számomra, mint egy teáskanna sípolva távozó gőze, egy szelep, amin keresztül távozik a frusztráció, a felgyülemlett stressz. Egy ilyen zenei élmény végére teljesen kisimultnak és felszabadultnak érzem magamat, mint akiből távozott minden lelki salakanyag. További adalék ilyenkor a jelenlévő közösség, amelyre választott családomként tekintek.
Egy-egy dal kifejezetten feltölt, hatványozott energiát és érzelmi túltelítettséget ad, sőt, előfordul, hogy meg is ríkat (nyilván nem a kecskebéldarálós zúzda, hanem a gótikus vagy lírikus vonal). Elhiszem, hogy van, akiből negatív érzéseket és feszültséget vált ki a kemény zene, de rám pont fordítva hat. Engem meg néhány óra tömény ABBA-hallgatással tudnának kínvallatni.
Nem véletlen, hogy a metál sosem volt rádióbarát. Nem is célja, hogy az legyen, azzal csak kiherélnék az esszenciáját. Az sem meglepő, hogy az emberek kis százaléka tudja és akarja ezt a típusú műfajt befogadni, hiszen sok esetben bonyolultabb ritmussal, hangszeres játékkal és szövegvilággal operálnak, mint a slágerek. Nyilván ugyanúgy, mint más zenék esetében, itt is vannak professzionális és színvonaltalan előadók egyaránt, és ízlésről vitatkozni még mindig olyan felesleges, mint térdzoknit húzni egy kígyóra. Kívánom, hogy mindenki találja meg magának azt a tevékenységet, amiben annyira feloldódhat, mint én a cikázó gitárszólókban.
Kovács-Tóth Noémi
