Fotó: Urbán Ádám

Elsőre fiatal bohém, jobban megismerve azonban sokoldalú és munkamániás tehetség Pál Dániel Levente, aki mindig több szálon pörög. Egyszerre költő, akinek több kötete is megjelent már; műfordító, aki portugálból, galegóból, angolból és franciából fordít; újságíró, aki folyamatosan olvas és moziba jár; óraadó tanár az ELTE BTK-n; de ő volt a főszerkesztője majdnem öt éven keresztül az ELTE Eötvös Kiadónak, illetve alapítója főszerkesztő-helyettese az idén tíz éves prae.hu általános művészeti portálnak és a Gyógypedagógiai Szemle Online-nak is. Továbbá színészkedett több alternatív társulatban, performanszokat rendezett és kisjátékfilmekben szerepelt. Sajátos humorára vall, hogy még a néhai Kretén magazin fényképes képregényeiben is megtalálhattuk. Az Úr Nyolcadik Kerülete címen futó novellái elsősorban a Facebookon frissülnek, de nemrég az MR1 Kossuth Rádión ötrészes rádiójáték is készült belőlük, és könyv formában is megjelennek hamarosan.

Beszélgetésünk apropója az volt, hogy a Fővárosi Nagycirkusz immár harmadszor kérte fel dramaturg-szövegírónak, a Nemzetközi Cirkuszfesztivál és az Atlantisz gyermekei után ezúttal a Lúdas Matyi a cirkuszban című előadáshoz.

Nemrég jöttél vissza Brazíliából. Nyaraltál?

Nem igazán. Előadásokat tartottam az ezredforduló utáni magyar irodalomról, São Paoloban és a Cearái Állami Egyetemen. De persze, máshogy dolgozom, ha a szobám kétszáz méterre van az óceántól, mint itthon a nyóckerben.

Fotó: Szalay Krisztián

Régóta posztolod, hogy könyv lesz Az Úr Nyolcadik Kerülete, mikor jelenik meg?

Majdnem két évig volt kiadója, aztán szakítottunk. Ott volt az anyag, többször átdolgoztam, de túl sokáig nem történt semmi, ami meg történt, arról úriember nem beszél nyilvánosan. Most egyelőre nincsen kiadója, de hamarosan megint lesz, és hamarosan végre már a könyv is megjelenik.

Ha jól tudom, pár hónappal ezelőtt felmondtál az ELTE Eötvös Kiadóban.

Igen, fel, négy és fél év után.

Miért?

Jött egy megrendelés, találtam benne egy kövér plágiumot. Ennek ellenére ragaszkodtak a könyv megjelentetéséhez, én meg a legalapvetőbb szakmai szempontokhoz, plágiumot nem adunk ki! Ez a két dolog nem nagyon fért meg egy szerkesztőségben. Heteken át egyre abszurdabb vitát folytattam, különösebb eredmény nélkül. Majd nyomdába kellett volna küldenem a könyvet, e helyett beadtam a felmondásomat. Ennyi volt, véget ért.

Most a Fővárosi Nagycirkusznak dolgozol, mit csinálsz ott?

A hivatalos megnevezésem dramaturg. Ezt Fekete Péterrel, a cirkusz igazgatójával együtt találtuk ki. Nincs sok ilyen a világon, talán egy-két tucat lehet, de ha már újfajta cirkuszt álmodunk, akkor legyenek hozzá újfajta feladatkörök, szerepek is. Egyébként alapvetően a kreatív munkában veszek részt, rengeteget beszélgetünk arról, hogyan épüljön fel egy darab, hogyan épüljenek fel a jelenetek. És rengeteg szöveget írok, az átvezető szövegektől kezdve a párbeszédeken és dalszövegeken át a gyerekversikékig.

Hogyan kell elképzelni a cirkuszi munkafolyamatot: a szövegedhez alkalmazkodik a látvány, vagy fordítva?

Eddig három produkcióban dolgoztam – Nemzetközi Cirkuszfesztivál, Atlantisz gyermekei, Lúdas Matyi a cirkuszban –, mindháromnál más volt a módszer. Az Atlantisz gyermekei eredetileg egy megvásárolt orosz-ukrán keretprodukció volt, megvolt kiindulásnak a szökőkút és a medence, illetve a különböző artista vagy táncos számok. Amit megkaptunk DVD-n, az nem tetszett, darabjaiban igen, egészében nem. Ekkor az egészet elemeire szedtük, aztán ami jó volt, megtartottuk, ami nem, azt kivettük, áthangszereltük vagy mást raktunk a helyébe. Mintha csak legóztunk volna.

Közben megszületett a kerettörténet is. Hogy létrehozhatnánk egy cirkuszi metaforát az Atlantisz-mítosz köré építve, amelyben a megtalált csodák – ezek voltak az artista és zsonglőr számok – egy megfáradt, szürke világból egy titokzatos másik világba repítenek. Vagy hogy esetlen és vicces pirosorrúbohóc helyett a mesélő egy légies tündérbohóclány legyen, vagy hogy szépen felépítve jelenjen meg három artistanemzedék, ennek is legyen mondanivalója, üzenete, jelenetezése.

Kevesebb mint két hét alatt raktuk össze az egészet, meglévő elemekből egy teljesen új két és fél órás előadást. Azt hiszem, sikerült eltalálnunk valamit, öt hónap alatt több mint kétszázezren látták, a Fővárosi Nagycirkusz történetének legsikeresebb előadása lett. Mi pedig arra gondoltunk, hogy az első kísérletünk sikerült, menjünk tovább, tovább egy új műfaj, a történetmesélő cirkusz irányába.

Fotó: Urbán Ádám

A Lúdas Matyinál viszont pont a mindenki által ismert történet volt adott, hogyan nyúltál az adaptáláshoz?

Először mindent le kellett pucolni az alapokig, az egymondatos megfogalmazhatóságig. Így jutottam el a felismerésig, hogy az eredeti Lúdas Matyi tulajdonképpen egy bosszúdráma, a rajzfilm pedig egy bromance. A bosszúdrámában a katarzis okát találtuk problematikusnak, hogy a végén annak örülünk, hogy harmadszor is véresre veri Matyi Döbrögit? Tényleg ezt akarjuk kihozni mi is a darabból? Egy alapvetően gyerekeknek szánt szupershow-nak tényleg ez legyen a kicsengése, az üzenete? A bromance-szel pedig az volt a baj, hogy ez csak a közönség egyik részét fogja meg, egy fiú és egy libafiú kapcsolata csak a kisfiúk egy részét érdekelheti, a többi gyereket vagy kamaszt nem biztos. És ha nem biztos, akkor nem is fogja érdekelni. Így lett a lúdból lány, egy fiú és egy lány között pedig azonnal ott van a varázslat, amit vonzalomnak, szerelemnek hívunk, színpadon – vagy a porondon – pedig ez a drámai feszültség forrása. Amikor Döbrögi elragadja Matyitól a libáit, akkor nemcsak a bosszú jelenik meg, hanem a szerelme elvesztésének fájdalma, visszaszerzésének vágya is.

Ha nem tévedek nagyot, akkor abban is más a cirkusz, mint a színház, hogy nem egy drámai ív van, amit végighúzol a csúcspontig, hanem a jeleneteknek egyesével kell megteremteni az atmoszféráját, egy jelenetet kell felépítened a csúcsig, majd fény és hangváltás, új jelenet, és új építmény. Az ok egyszerű: artistaszámokkal dolgozol, és azok külön-külön is ilyenek, darabonként is katarzisig juttatják el a nézőt. Ha pedig nem egy színházi darabban gondolkozol, amelyikben kötélen táncolnak és szaltóznak, hanem egy cirkuszi előadásban, amelyikben van párbeszéd is, történet is, akkor alapvetően a cirkusz igazságait, működési mechanizmusait kell figyelembe venned, ezekhez kell átkódolnod a drámaiságot, a történetvezetést, ide kell beillesztened a szimbolikát.

Mondok egy példát. A darab elején a kisbíró meghirdeti a vásárt, majd pedig bejön egy kocsi, körbemegy, mindenféle háziállatokat pakolnak ki belőle, majd megáll hátul. Ebben a kocsiban alszik Lúdas Matyi is, aki egy édesanyjával lefojtatott rövid évődés után visszaalszik. A kocsi tesz még egy kört, Szakál László csodálatos zenéjére és álomszerű fényeffektekre kiszáll belőle egyesével a hét lúdlány, majd mindegyik a levegőbe emelkedik. Itt egyenként is olyan mutatványokat csinálnak, amiket érdemes lenne külön-külön is megnézni, együtt viszont egy káprázatos összképet alkotnak. Ez a cirkuszi rész, a cirkusz itt nagyrészt megállna: fények, zene, produkció, összhatás, csúcspont, taps, majd jöhet a következő produkció. Viszont nálunk ez egy álomjelenet – olyan, mint Csajkovszkijnál, A hattyúk tavának elején, onnan is származik az inspiráció –, amelyben megjelennek és bemutatkoznak egyesével a különböző erényekről elnevezett lúdlányok. Nemcsak a produkció, hanem vele egyszerre az álomjelenet is eljut a csúcspontjáig, majd Matyit megint felébreszti az édesanyja, ekkor a ludak már a földön vannak, már nem tündérlányok, hanem libuskák, és innen megyünk tovább. Így folyik bele a színház a cirkuszba, megtartva mindkettő előnyeit, használva mindkettő elemeit, valahogy így születik meg jelenetenként a történetmesélő cirkusz.

Fotó: Urbán Ádám

Ez így szép, de gondolom, ez nem rögtön így pattan ki a fejedből. Milyen nehézségekkel találkoztál a munka során?

Talán az volt a szokatlan és az volt a legnagyobb nehézség, hogy folyamatosan minden változott. Ez egy ilyen műfaj, akár napról napra megváltoznak a dolgok, és ehhez azonnal alkalmazkodni kell, szinte teljesen átírni a darabot. Amikor elkezdtük írni, akkor még például Döbrögi egy szürkemarhán lovagolt volna be, aztán a szürkemarha helyett lett két elefánt, anya és kicsinye, ekkor ehhez igazítottuk a darabot, az anyaelefánt mesélte volna el az egész Lúdas Matyi történetet a kicsinyének, elefántperspektívából láttuk volna, hogy milyenek az emberek. Aztán mégsem sikerült szerződést kötni a két elefánttal, lett helyettük egy bábelefánt, aztán egy másik elefánttal mégis sikerült leszerződni, valamit kellett kezdeni vele. Ha van egy életnagyságú bábelefántod és egy igazi elefántod is, akkor mindkettőnek ott a helye a darabban, és valahogy meg kell oldani, hogy ennek értelme, jelentése és dramaturgiája is legyen.

Vagy például ilyen volt az is, hogy terveztünk egy erdőtündért az első bosszúverés előtti erdei séta jelenetbe, de úgy alakultak a dolgok, hogy közben az artistát megtalálták egy sokkal jobb szerződéssel, el is repült Limába, majd Guatemalába. Nem találtunk helyette mást, üres maradt a jelenet, valamit ki kellett találni gyorsan, hogy ezt az űrt betöltsük. Vagy például ilyen volt, hogy az egyik lúdlány a premier előtti héten meggondolta magát, és kilépett a produkcióból, akkor pár nap alatt gyorsan változtattunk, hogy ez semmilyen módon ne érződjön, ne tűnjön fel.

Fekete Péter cirkuszigazgatóval, a darab író-rendezőjével és Szakál László zeneszerzővel sokszor találkoztunk, éjszakába nyúlóan beszélgettünk, egy-egy ilyen változás után végigvettük újra meg újra a teljes forgatókönyvet, átbeszéltünk és átrendeztünk újra mindent. Nagyon jó velük együtt dolgozni, ömlöttek mindegyikünkből az ötletek, de ott voltunk egymásnak kontrollként is. Egy alapszabállyal dolgoztunk, nem szabad megsértődni! Mert ha megsértődsz, mérvadóskodsz, akkor ennek az előadás látja a kárát.

Ez esetemben úgy nézett ki, hogy körülbelül három- vagy négyszer annyi szöveget írtam, mint ami végül bekerült a darabba. De ez nem egy olyan műfaj, hogy hisztizzek közben, ha ki kell dobni valahonnan egy teljes jelenetet vagy négy-öt oldal dalszöveget más dallamra újra kell írni. Itt annyi változás jön kívülről is, hogy csak egy dolgot tehetsz, te is rugalmasan állsz hozzá, sok-sok alázattal.

Fotó: Mernyó Ferenc

A cirkuszban ezek szerint nincsenek egész évadra vagy adott produkcióra szóló szerződések?

Folyamatos cserélődés van, össze-vissza utazgatnak a szereplők. Néha valaki csak egy hétig szerepel egy előadásban, utána mást kell helyette berakni. A Lúdas Matyi premierje után pár nappal például öt szereplő is elutazott egy hétre, High5 nevű saját csapatukkal a Wiesbadenben megrendezett XXV. Európai Ifjúsági Cirkuszfesztiválra. Egy színházi darabon ez hatalmas érvágás lenne, szüneteltetni kellene az előadást, a cirkuszhoz viszont ez hozzátartozik, ilyenkor ki kell találni valamit, a helyettesítéstől kezdve a más betétszámok szerepeltetésén keresztül a darab átírásáig. Itt nincs olyan, hogy kész műsor, itt nem lehet csak úgy elégedetten hátradőlni! Egyébként jó, hogy elmentek, megnyerték a fesztivált és a közönségdíjat is elhozták.

Hogyan kezelted azt a cirkuszi jellegzetességet, hogy a szereplők interakcióba kerülnek a közönséggel, főleg a gyerekekkel?

Írtunk olyan részeket, amelyekkel bevonjuk a nézőket, főleg a gyerekeket a műsorba, hogy jobban magával ragadja őket a hangulat. A hagyományos színháznál kevésbé vagy egyáltalán nem számít a közönség reakciója, itt viszont sokszor tényleg a lelkesedésükön múlik egy-egy előadás sikere. Szerencsére a gyerekek imádnak aktívan részt venni a produkciókban, és boldogan kiabálják, hogy „az enyééém!”, vagy hogy „üssed! üssed!”

A cirkusz abban is különbözik az eddigi munkáidtól, hogy állatokkal is együtt kell dolgozni. Milyen kalandjaid voltak velük?

Szürreális, amikor például egy dolgos nap után hajnali egykor kimész cigizni a cirkusz udvarára, kómásan a gondolataidba mélyedsz, mire szembejön veled egy elefánt.

Vagy például egy olyan apróság, amire nem is gondolhattál előre, hogy azért kell megcserélni a betétszámok sorrendjét, mert az egyik „rekvizit” a másik zsákmányállata, és hát kiképzés ide, betanítás oda, a veleszületett ösztön azért csak erősebb.

Aztán az is vicces volt – szerintem –, amikor a libák megsértődtek, mert szemtanúi voltak, hogy az elefánt mennyivel több ételt kap, mint ők, majd egész este jó hangosan fejtették ki a véleményüket, szidták a vezetőséget meg az általános állapotokat!

Hogy sikerült a cirkusz mellett a popszakmába is becsempészned az irodalmat? Ugyanis nemrég az Anna and the Barbies zenekarhoz is csatlakoztál: a koncertjeiken véres szárnyakkal repülsz fel a magasba, ahol a verseidet szavalod.

Az Utópia turnéjukban együtt dolgoznak cirkuszosokkal és költőkkel-írókkal, Szabó K. István rendező víziói szerint. Ennek egyik állomásán, a Barba Negra Music Trackben léptem fel én is velük. Ügyesen lett belecsempészve a koncertbe a líra, és Annával nagyon jól egymásra éreztünk, hatalmasat ökörködtünk, főleg mikor nekiállt megenni az egyik verseskötetemet.

Fotó: László Ambrus

Szívesen látnád viszont más műfajokban vagy színtereken is az irodalmat?

A színház is elég gyakran, de főleg a költészet nagyon öncélú tud lenni. Nézi a saját művészi köldökszöszét. Nem feltétlenül célja, hogy közönséget teremtsen, a közönségért, a közönségnek legyen. A cirkusz azonban teljes mértékben, ahogy egy rockkoncert is. Ezek a műfajok közönség nélkül halottak lennének. Ha ide jól meg tudod találni a líra helyét, akkor nagyon fogják szeretni. Az egyik erősíteni fogja a másikat, viszi a hátán, inspirálódik, plusz rétegeket ad hozzá, ilyesmi. Jó dolgok ezek, ráadásul működnek is.

Voltál már minden, csak a vadakat terelő juhász hiányzik a felsorolásból. Van még valami lappangó vágyad, amiben kipróbálnád magadat?

Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet műteni vagy boncolni például. Hogy milyen érzés, hogy csak ennyi vagy ennyi volt egy élet. Aztán még…? Egyszer annyira szívesen szinkronizálnék egy westernfilmben valami gonosz figurát. A klasszikus pisztolypárbaj közepén rekedt hangon valami olyasmit óbégatnék, hogy „elszeretted a nőmet, most meghalsz!” Majd pedig a vetítésen mindenkit azzal zargatnék, hogy „halljátok, az én hangomon beszél”?

Kovács-Tóth Noémi