A falaimon már tinédzserkoromban is metálposzterek feszültek kereszt helyett, mindig extravagánsan öltözködtem és tizenöt éves korom óta járok szórakozni. Cigi, lerészegedés és drogozás nélkül, felszabadultan és tiszta tudattal. Most huszonnyolc éves feleség vagyok, egy gyönyörű kislány édesanyja, és egyrészt ugyanúgy eljárok koncertekre — csak körülbelül havonta, nem hetente, hiszen ez egy ilyen időszak —, másrészt nincsen hiányérzetem, hogy lemaradtam volna valamiről.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert sok barátom van, akik kellően szórakoztatóak és remek beszélgetőpartnerek józanul is. Hogy ők is ignorálják-e ezeket a hangulatjavító eszközöket? Egy részük. Vannak azonban közöttük rendszeres ivók, láncdohányosok, és alkalmi vagy viszonylag rendszeres drogfogyasztók is, de az ’élni és élni hagyni’ elv alapján nem győzködjük egymást. Mind értelmes, tanult, felnőtt emberek. Vitázni azonban lehet és érdemes is a témában, hiszen ha nem lenne benne valami jó, nem csinálná ennyi ember. A tudatmódosítók a szememben olyan kapaszkodók és gátlásoldók, amelyek egy illúzióba rántanak be, egy negatív spirálba.
Sokszor kipróbálhattam volna a marihuánát, a legemlékezetesebb alkalom az volt, amikor tinédzserként egy népesebb házibulin rajtam kívül mindenki füvezett, de nem éreztem kínosnak nemet mondani a kínálgatásra. Körülöttem mindenki vagy agyhalott harcsatekintettel meredt maga elé, elveszítve szeméből a huncut fényt, vagy vihogott, mint Móricka, aki most lát először puncit, vagy fennakadt szemmel fetrengett a szőnyegen, mint egy rovarirtóval lefújt csótány. Nem hozta meg a kedvemet, és nem éreztem cikinek, hogy kimaradok. Szerintem pont az a ciki, ha valaki azt teszi a csordaszellem miatt, amit mindenki más. (Igen, tudom, hogy sokakon nem is látszik és érződik a hatása, és hogy nem lett volna semmi bajom, ha kipróbálom, de nem érdekelt, tényleg.)
Igyekszem nem ítélkezni, mint régebben. Mindenkinek szüksége van egy szelepre, ami segít kiereszteni a gőzt, a felgyülemlett stresszt, ami eltávolít a problémáktól és kiránt a mókuskerékből, hogy ne benne talpaljon az ember, hanem rajta pörögjön, vagy éppen alatta lazuljon. Azért nem élek drogokkal, mert más, nem káros élmények is hasonló érzést tudnak nekem adni: az agresszívnek bélyegzett — de számomra csak intenzív, provokatív és széles érzelmi skálán mozgó — zenék és filmek, a féktelen táncolás és a minőségi ételek, csokoládék kéjes majszolása. Most biztosan sok olvasó szánakozva fortyog magában, hogy amíg nem próbáltam, nem állíthatom, hogy pótolható bármivel is ez az élmény, különben mindenki csokit enne, eggyel kevésbé halálos és olcsóbb hobbi, mint mondjuk a heroinozás.
Tény, hogy sosem tudom meg, hogy mit tenne a bennem lakozó sötét oldal a különféle szerek hatására, de ez így van jól. Ugyanis a drogok és a részegség lényege a kontrollvesztés, és én eléggé tudatos, na jó, kontrollmániás vagyok, úgyhogy az is visszatart a kipróbálástól, hogy félek a következményektől. Tartok tőle, hogy mit reagálna a szervezetem, hogy mit tennék én vagy tennének velem, ha nem vagyok ura magamnak. Továbbá szélsőségekre hajlamos jellemként nem merek, nem akarok függeni semmitől. Ettől gyáva vagyok vagy bátor? Lényegtelen. Örülök, hogy nincsen rá szükségem és kész.
Kovács-Tóth Noémi
