Természetes, hogy az alacsonyan képzett munkaerő kapja az olyan alulfizetett munkákat, mint például pénztáros, postai adminisztrátor, buszsofőr vagy ellenőr. Az is természetes, hogy nem elvárható, hogy ezek a dolgozók beszéljenek valamilyen idegen nyelvet. Ugyanakkor a belváros frekventált részein (nem meglepő módon) minden második vásárló vagy utas külföldi.

A Broadway és a bulinegyed kereszttüzében lakva számtalanszor játszódik le előttem az a – már nekem kínos – jelenet, amikor az Andrássy út egyik szupermarketében egy turista éppen fizetne a pénztárnál, de nem tud, mert az eladó gépiesen motyogja, hogy „e-zer-há-rom-száz fo-rint lesz” „ez nem jó pénz” vagy „kér szaty-rot”. Ha pedig nem érti meg az a fránya világutazó, a pénztáros elmondja neki újra és újra ugyanazt, hiszen a magyar köztudottan világnyelv, előbb-utóbb csak megérti, ha eléggé artikulálnak neki.

Nemrég egy idegenajkú lány próbált megbirkózni a Liszt Ferenc tér közelében található postán egy sárga csekk kitöltésével, de nem jutott messzire az ott dolgozó hölgy magyar instrukcióival. Pedig ő lelkiismeretesen eldarálta, hogy „nakérem, ide kell írni a büntetés összegét, ide meg a nevet”. A sor állt, az ügy pedig nem lendült előre (amíg nem tolmácsoltam nekik), azaz csak annyit, hogy a betanított droidnéni megszokásból érdeklődött, hogy kér-e kaparós sorsjegyet. Miért nincsen a postai alkalmazottaknak kitéve legalább egy-egy formanyomtatvány és információs segédlet különféle nyelveken, hogy ezzel segíthessék a kitöltést?

A BKV ellenőrei és jegyárusai is gyakran hasonló hatékonysággal végzik a munkájukat: az Oktogonnál a kisföldalatti huzatos bejáratánál sokszor tanúja voltam annak, hogy olyan végtelenül egyszerű kérdések hallatán is lefagynak, hogy merre van a Deák tér és hogy milyen jegyet kell venniük. Mintha legalábbis azt kérdezték volna az ellenőröktől, hogy mi az élet értelme.

Legtöbbször még annyi leleményesség sem szorul a fent említett munkatársakba, hogy rámutassanak arra, amiről beszélnek, vagy hogy a fejüket ingassák ahelyett, hogy ismételgetik a „nem” szót, esetleg előszedjék a gyerekkori Activity-s élményeiket és feltalálják magukat.

A helyzet a következő: a munkaerő nincsen motiválva arra, hogy megszólaljon angolul, mert ugyanannyi fizetést kapna akkor is, egyszóval nem érdekli. Biztosan van, akit frusztrál az a tény, hogy ennyi erővel Kínában is lehetne pandasimogató, hasonló nyelvi nehézségekkel. A munkaadó feladata lenne, hogy érdekeltté tegye dolgozóit a hatékonyabb – és országunk reputációját kevésbé lejárató – munkavégzésre.

Nem kell angolul taníttatnia az embereit, elég lenne egy ingyenes, egy napos tanfolyam kizárólag a számukra napi szinten használatos mondatok betanítására (ez nem lehet több munkakörönként 15-20 mondatnál). Akik viszont beszélnek idegen nyelvet, felajánlhatnák nekik, hogy egy kicsit több pénzért áttelepülhetnek a turistaközpontokba, hogy a többiek munkáját is segítsék a tudásukkal. Továbbá mindenki elé ki kellene helyezni egy-egy A4-es lapot, ami a következő 5 évben oda lenne celluxozva az unokájuk csokitól maszatos arcképe és a Moncsicsi plüsskulcstartó mellé. Ezen néhány alapvető szó és kifejezés szerepelne bal oldalt magyarul, jobb oldalt angolul és esetleg további nyelveken, hogy még annyi erőfeszítést se kelljen tenni, hogy elmondja a betanult mondatot, elég lenne csak rábökni a turista előtt a megfelelő sorra.

Ezen ötletek megvalósításához nem szükséges sok pénz vagy idő,  viszont segítségükkel részben megoldódna a probléma. Hiszen nem csak a dolgozóknak és szegény (információ híján boldogulni képtelen) turistáknak kellemetlen ez, hanem a vezetőségnek is, hiszen így a beosztottjaik lassabban és esetleg rosszul végzik a munkájukat.

Kovács-Tóth Noémi