Kreatívnak tartott kicsiny népünk (sok egyéb kvalitása mellett) bizony a nyelvi lealacsonyodás változatos szerteágazását is kihasználta – nehogy kárba vesszen gazdag szókincsünk. Na de lássuk csak, honnan jött, mire való és merre kanyarog az anyázás kacifántos útja.

A káromkodás (azaz tág értelemben indulatos kifakadás, mellyel az ember tárgyat, személyt, szenteket vagy Istent szidalmaz) a káromolásból, istenkáromlásból eredeztethető: ebből indult világhódító turnéjára. A legtöbb kifejezés vagy az enyészeté lett, vagy homályosult, átalakult, de a nyelvi agresszió eme formája úgy tűnik, kiirthatatlan. Már Seneca is ráérzett arra, hogy minden nemzedék nyelve romlottabb az előzőnél.

A csúnya beszéd kronológiájának első rovátkáját a szenvedést és halált kívánó átkok testesítik meg, ebben pedig Egyiptom járt az élen. A holtaikat rejtő sírkamrák védelmét mérgező állatokkal, trükkös ketyerékkel, szellem-paktumokkal, de leginkább kegyetlen átkokkal segítették.

Előretekintve a pogány szertartásokra, ott viszont a másik anyjának szidalmazása kötelező menüpontnak számított, hiszen csak káromló szavakkal érintkezhettek a tisztátalan erőkkel, mivel úgy vélték, egyedül ezeket értik meg.

Az idővektoron a középkorra ugorva láthatjuk, hogy bár nem csak az egyház, hanem a világi törvények is tiltották a káromkodást (még a 17. században is minimum kivágták érte a nyelvet), mégis számtalan irat szól megszegőiről. Példának okán a mára észrevétlenül becsusszanó „kurva” szó akkor olyan becstelenségnek számított, hogy egy nő inkább az égetéssel járó boszorkány titulust választotta.

A „kutya teremtette” pedig a legnagyobb istengyalázás témakörébe esett, hiszen az egyház reflexből gyilkolta azokat, akik megkérdőjelezték Isten multifunkcionális-globális teremtő jellegét.

A letűnt korok hős, bátor harcosaira még nem pejoratív értelemben használták az agresszív jelzőt: inkább dicsőséget vont magával, mint szégyent. A sötét középkor nőideálja ezzel szemben ártatlan pilla-rebegtető, lebbenő tünemény, és egészen a 20. századig nem veszít szelíd szépségéből. Mára viszont – az agresszió átlényegülésével és a nemi szerepek felborulásával – nemtől függetlenül több mint az emberek fele él a trágárság már büntetlen eszközével, ráadásul egyre laposabb nyelvi leleménnyel.

Minden nép az ősvallásából káromkodik. Szűkítsünk Európára, ahol a csúnya beszéd égtáj szerint csoportosítható: északon felmenőkkel, keleten a vallással és a szentségekkel, délen pedig az altesti vonatkozásokkal dobálóznak. Magyarország pedig, origo-gócpontjának köszönhetően, ezeket mind-mind magába szívta – úgyhogy térjünk rá a trikolórunktól áztatott verbális fröcsögésre.

A legősibb kifejezéseket az ázsiai puszták nomád pásztoréletének felhőtlenségéből cipeltük haza, aztán a magyar virtus és a viszontagságok gyűrűzték tovább.

Mi vagyunk az egyetlen nép, akik a tízparancsolat ellenére bátran szájukra veszik a Legfőbb Transzcendens Lényt, méghozzá változatos dolgokkal és helyszínekkel körítve. Érdekesség továbbá, hogy egyes betegségneveket is szitokszavakká avanzsáltunk: a „franc” nemi betegségből – a francúz kórból –, ered, a „fene” pedig a rákot jelentette (ezt Arany János is csak kipontozva merte papírra vetni).

Az állatokat pedig aszerint használjuk negatív értelemben, minél közelebb éltek hozzánk (tyúk, liba, szamár, disznó), a messzebb tanyázókat inkább kedveskedésre fordítjuk (mackó, galamb, őz). Egyes kifejezések pedig mára egyáltalán nem azt jelentik, amit egykoron, pl. a „semmi közöm hozzá” arra utalt, hogy volt-e szexuális kapcsolatom az illetővel.

Az egyedülállóan minden igekötővel passzoló, „b” betűs nemi aktusra utaló igénket pedig a törököktől vettük át honfoglalás előtt (ami akkor még a „nyomni” jelentéssel bírt), az ebből képzett boszorkány szóval együtt.

Néha kell, kicsúszik, odaillik – de attól, hogy nem vágják ki érte a nyelved, egy-egy ilyen beszólással magadat sem tudod kivágni. Ma már a jótékony szeleptől az önpusztító szenvedélyig mindenféle ideológiákkal felruházzák, de a lényegen nem változtat: az általános, funkció-nélküli és sekélyes kötőszóként használt sárdobálás nem az, amit Kazinczy megálmodott a szókincsfejlődésről. Talán előrébb tartanánk, ha másban is ennyire leleményesek lennénk.

Tóth Noémi

Eredeti megjelenés a PR Heraldon.