Minden, ami reakcióra érdemes

Noémiában az élet

Noémiában az élet

Hangjegyesség

„Az egész kottaszekrényt kívülről tudom.” – mosolyog Heller Ágnes balett-korrepetitor, akire már 46 éve vigyáznak a Magyar Állami Operaház kőszfinxei.

2011. április 11. - Noémia

piano-14672848101lf.jpg

A sápadt, de még mindig lendületes hölgy nemrég lépett ki az „A” teremből, ahol az ő dallamaira cikáztak és forogtak a tütük – életre keltve a „Hattyúk tava” koreográfiáját. Nem csodálkoznék, ha ráncvonalai is ötösével húzódnának az arcán: ahogy ujjai leváltak a cumisüvegről, máris a billentyűkhöz tapadtak oda.

Amikor a hároméves Ágika kikiabált a szomszéd szobában klimpírozó rokonnak, hogy „– Vili bácsi, nem fehéret, hanem feketét!”, szülei azonnal tudták, hogy ez lesz a józsefvárosi kislány sikerének (violin)kulcsa. Édesapja impresszáriót hívott, aki megállapította abszolút hallását, és egy lemondó nyilatkozat fejében magához vette volna sztárjelölt zongorista-robotnak, de a vegetatív létforma helyett szülei a gyerekkort választották számára, és egy zongoratanárnővel fejlesztették tovább kivételes adottságát. A felszabadulás után rögtön jelentkezett a Zeneakadémiára.
„– Öntudatosan eljátszottam a kis darabomat, majd amikor hátat fordítva kellett megmondani, hogy milyen hangokat ütnek le, és mindig azt mondták, hibáztam, kiabálni kezdtem: kikérem magamnak, hogy így csaljanak, mert én ebben sosem tévedek!” – feledkezik bele a mesélésbe Ágnes, és leszed egy papírdarabkát virágos blúzáról.
„– A végén persze kiderült, hogy az otthoni zongora lehangolódása miatt tévedtem következetesen, és felvettek, kilenc évesen.”

Végül a konzervatóriumban fejezte be tanulmányait, ahonnan a megélhetés minden bugyrát kitapasztalhatta: zongorázott levágott ujjú kesztyűben a csontig hatoló hidegben, vagy éppen ínhüvelygyulladással. Áttrillázta magát szalontánc tanfolyamon („umcacca-umcacca, balra-jobbra, foorduul”), énekkaron („céé, mendegél a mandarin, déé”) és balettiskolán is („és egy-két-há, magasra a lábat”), és már épp kezdett belefásulni a színvonaltalan munkák monotóniájába, amikor lánya születése után felhívta egy volt osztálytársnője.
„– Mondta, hogy a férje balett-korrepetitor az Operaházban, és keres valakit a helyére, mert áthelyeztetné magát az énekesekhez. A felvételire mutatós, átnyúlós-ujjpörgetős darabokat vittem, így 1962-ben fel is vettek, bár mindössze 13 forint órabérrel, ami csak évtizedek alatt növekedett méltányosra. Azóta itt vagyok.”
Ágnes most szeretettel néz körbe, a kávéautomata rejtekéből pedig két fiatal lány köszön neki kedvesen – látszik, hogy mindenki szereti ezt az asszonyt, aki már ugyanúgy összeforrt az intézménnyel, mint a barna csavaros székek és zongorák.

A folyosó falára szerelt vitrinekre téved tekintetem, ahol a beosztás van kiírva.
„– Sokszor én írtam ezt is. Nem könnyű összeállítani, hiszen nincs kiszabott munkaidő: folyamatosan rendelkezésre kell állni, hétvégén is.” – A hölgy korát meghazudtoló energiával áll fel mellém és ecseteli a munkáját, nyilván megszokta, hogy nem eshet ki az ütemből. Szóhasználatán is látszik, hogy magával sodorta a fiatalos lendület a balett-táncosok között. Azért egy láthatatlan feszültség ott lebeg az átizzadt dresszek felett: aki nem elég ruganyos, vékony és fiatal, nemigen kap szerepet. Miközben egy táncos michelangelói domborzatai vonatkoztatnak el egy pillanatra, Ágnes előveszi a szemüvegét, hogy megnézzen valamit a falon, majd visszaül és folytatja az elbeszélését munkája összetettségéről. Meg kell tanulnia az új balett-darabokat, majd miután oda-vissza tudja az egészet, összhangba kell hoznia a balettművésszel.
„– Ha megáll a terem egy bizonyos pontján, azonnal tudom, mit kell játszani.” – utal a közös munka gördülékenységére.

„- Sok hírességnek zongoráztam már, pl. Orosz Adél, Róna Viktor, Markó Iván, de Pongor Ildikóval és Keveházi Gáborral is pályakezdésük óta együtt dolgozom.”

A nyelvtudás is elengedhetetlen, hiszen a zongoristával együtt dolgozó balettmesterek franciául hadarják a lépésneveket, amikre pillanatokon belül improvizálni kell egy megfelelő zenei aláfestést. Sokszor pedig külföldi balettmestereket hívnak meg, tolmács nélkül, aki különböző nyelveken próbálja magát megértetni:
„– Van, hogy egy magyar mondat sem hangzik el napokig, nemzetközi balettversenyeken meg végképp. Büszke vagyok rá, hogy Moszkvában és Japánban is sikerült elnyernem a legjobb zongorista díját – mivel ott ugyanúgy pontozzák a zongoristákat, mint a táncosokat –, főleg hogy ilyen díja Magyarországon nincs senkinek.” – eközben különös fény gyúl a szemében, amilyen csak annak van, aki igazán küzdött és akart egész életében. Nem csupán élni, megélni, éldegélni: megbecsülve élni.

Ágnes elneveti magát, és visszaidéz néhány külföldi sztorit, mint amikor az egyik japán balerina kiskutyája pontosan tudta, melyik akkordnál van vége a gyakorlatnak, és már hozta is a papucsot. Moszkvában pedig 26 órát vártak egy telefonra, és az oroszok nem értették, hova ez a nagy türelmetlenség, az étkezőben meg 12-3 óráig „ebédszünet miatt zárva” tábla díszelgett.

Az élménybeszámolót néhány csilingelő kacaj szakítja meg – a hangok tulajdonosai mind spicc-cipőben végződnek: kezdődik a művésznő következő próbája. Egy-egy rutinos dörzsölés a földön heverő gyantás dobozba, és indulhat a csúszásmentes pörgés, én már a látványtól is elszédülök a második fordulatnál. A tükrök engedelmesen utánozzák a már untig gyakorolt mozdulatokat, egy légy pedig háromnegyedre cikázik a lámpa fölött.

Eredeti megjelenés a PR Heraldon.

A bejegyzés trackback címe:

https://noemia.blog.hu/api/trackback/id/tr4911702843

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása