Az első délután lelkes terepszemléje, és az utolsó nap össznépi bacchanáliája közt minden igényre – és igénytelenségre – bőven jutott program és látnivaló. Magyar szót nem sokat hallottam, a fesztivált elöntötték a szeplős csigaevők, a macsó digók, a szöszi krinolinlábú sörivók, a viking kolosszusok és még ki tudja hány szín az uniós palettáról. De ha valamelyik nép nem is képviselte magát, a gasztronómiai részleg biztos felvonultatta ízes-szagos repertoárját – talán csak a vietnami rántott kiscica hiányzott, de lehet, hogy nem néztem körül elég alaposan.
Az már önmagában egy fárasztó cél, ha valaki megpróbál mindent kipróbálni és átélni a szigeten, a szomorú inkább az, hogy várhatóan ez még senkinek sem sikerült, hála a véges kapacitásnak és impulzus befogadásnak. Amikor már bungee jumpingoztál, csokiban iszapbirkóztál, végigkacarásztál egy stand-up comedyt, átrohangáltál pár ingadozó túró rudi között, megtaláltad elveszett éned az Octopus Labirintusban, feleségül vetted a kedvenc koktélodat és végigcsápoltad a Nagyszínpados főkoncertet… nos ezek után még mindig maradt pár száz program, aminek a közelében sem voltál.
Az idei fesztivál teljes költségvetése 2,5 milliárd forint volt, és végre beszabadult a kezdetektől számított, történelmi négymilliomodik látogató is. A törekvésekből, miszerint minden igényesebb, tisztább és minőségibb lesz, keveset érzékelhetett egy laikus, de szerencsére már úgysem ezek miatt árad a nép, hanem a legális vegetatív-hedonista létforma miatt. Az igaz, hogy idén több vécé állt rendelkezésre, de sokszor tényleg a bokor a legjobb barát a bajban, amikor kilométeres sorok állnak a normálisan felszerelt vécék előtt, a kék szardellás-doboz pedig koporsóként zárul rád az egy négyzetméternyi sötétség és bélsár szimbiózisában. Nem beszélve arról, ha épp erre a hétre esik nőiségem biológiai kibontakozása, vagy csak kezet akarok mosni (tudom, sznob vagyok). Erre a váratlan problémára született meg a Tiszta sátor, nagybetűvel jelezvén, hogy ez az egyetlen hely, ahol esélyed van a szappanra – persze amikor kell, épp bedugult és elfogyott minden, szóval indulhatott a kiskacsás körmenet a MOL Body Wash habfürdős színhelyére, ahonnan a csajok felnyalábolhattak egy tojásnyi használt habot, hogy megtörténjen a sterilizált katarzis.
Az időjárás sajnos igencsak hozzájárult a problémafaktorhoz, a harmadik naptól ugyanis már a sár uralta az övezetet, de a vidámságot nemhogy letörte volna, a kreatívabbak még ebből is hasznot húztak: indult a dagonyázás és a sárdobálás (legalább végre nem politikai értelemben), és sorra indultak a túracsapatok, hogy megkerüljék a nagyszínpad előtt terjengő trutyi-medencét.
A hangulat egyébként az abszolút szabadság jegyében telt, mindenki ismerkedett, spontán táncpartnerek verődtek össze, és egy feles után könnyedén vették a nyelvi akadályokat is (feltételezem, még két feles után egyéb nyelvi akadályok leküzdése is napirendre került). A zene közös metaforájával sikerült őrjöngő hangyabollyá változtatni a több tízezres tömeget, minden műfajnak jutott szerep valamelyik színpadon. A komolyzenétől az eksztatikus elektrón át a régi mosógépek ütemét idéző black metálig minden képviselte magát – a korsólengetős folk és a fűszagú reaggie mellett kiválóan megfért a szellemi fogyatékosok koncertje, vagy a kifinomult fülekre káros karaoke vinnyogás.
Sokan az evolúció zsákutcájának tekintik a szigetlakók egy rétegét, akik extravagáns és feltűnő külsejükkel tapasztják magukra a tekinteteket, de ezek a rikító mázok nagyrészt leolvadnak a fesztivál után. Itt mindenki élvezi, hogy nincsenek tabuk és gátlások, hogy önmaga lehet, vagy éppen valami egészen más, ami sosem merne lenni egyéb körülmények közt. Akár a padon táncolva vagy alatta fetrengve, akár első sorban pogózva, vagy a sarokból szemlélődve, de mindenképp kikerülhetetlen a felszabadultság érzete, hogy nem néznek ki vagy le, mert itt valahová biztosan tartozol.
Ahogy az emberek sörtartó rohamsisakokban sodródnak térdig sárosan, miután kipisilték egyhavi fizetésüket, és végre leszólították azt a dögös vöröset, aki persze egy szót sem ért az egészből, majd szambáznak egy olyan számra, amit azelőtt dekadens zörejnek tartottak, már tudják, hogy miért érte meg befizetni az egyhetes túlélőtábort.
Tóth Noémi
Eredeti megjelenés a PR Heraldon.
