A demokrácia üdvös, ugyanakkor lényegében a többség hatalmáról szól. Minden gondolkozó, közéletben jártas ember bosszankodott már azon, hogy az ő szavazata miért ér pontosan ugyanannyit, mint egy egyszerű, szöveget értelmezni és olvasni – ezáltal informálódni – képtelen állampolgáré. Amikor annak idején az egyetemen megkérdeztem az oktatót arról, hogy egyáltalán miért kell mindenkinek szavazati jogot biztosítani, felháborodva azt válaszolta, hogy aki nem szavazhatna, annak senki sem képviselné az érdekeit, és ez nem lenne demokratikus. Pont ez a köztudatban elterjedt, erőltetetten álszent hozzáállás vezetett odáig, hogy mivel a fent említett réteg többségben van, matematikailag az ő akaratuk (vagy pillanatnyi ösztönük) érvényesül az egész országban.
Természetesen senki nem tehet arról, ha olyan családba születik, ahol nincsenek könyvek a polcon, sőt, ennivaló sem nagyon akad. Bedarálják a körülmények, végül nem tud kitörni, vagy meg sem próbál, mert nem tud róla, hogy létezik ilyen alternatíva. Ahogyan azért sem hibáztatható egy ember, ha sérülten jön világra, ezért fizikai korlátai vannak, avagy hiába szorgalmas, mert az értelmi képességei szerények. Egyértelmű, hogy az ő véleményük, szavazatuk is számít, de nem lehetne például egy olyan szavazati rendszert létrehozni, amelyben ha valaki rá tudja írni helyesen az ívre a jelenlegi miniszterelnök nevét, annak a szavazata kétszeres szorzót kap, aki pedig pluszban a parlamenti pártokat is fel tudja sorolni, annak a voksa pedig háromszoros értékkel bír? Hiszen egy értelmiségi is lehet totál zöldfülű a politikához, ahogyan egy egyszerű parasztember is lehet géniusz a közéleti kérdésekben.
Ám nem csupán a szavazati rendszer igazságtalansága szembetűnő, hanem a szociális rendszeré is: rengetegen alapoznak azon juttatásokra és előnyökre, amelyeket az állam a „valamit a semmiért” elv alapján oszt ki. A segélyezési elképzelés látszólag jóindulatú, de valójában csak további társadalmi problémákat szül, hiszen ezek az emberek igazolva érzik magukat, és nincsenek ösztönözve arra, hogy tegyenek is valamit, miután a rendszer megjutalmazta őket akár konkrét anyagi javakkal. A jelenleginél sokkal többet kellene elvárni, sőt, követelni cserébe! Gondolok itt azokra, akik egyszerűen nem akarnak – nem pedig nem tudnak – beilleszkedni, illetve az együttélés alapvető szabályait betartani. Túl elnézőek vagyunk azokkal szemben, akik nem mutatnak hajlandóságot a változásra. Az értelmiségi elit azt hiszi, hogy nekik csak egy esély kell a boldoguláshoz, de az ilyen típusú emberek akkor sem élnek a lehetőséggel, ha a sült galamb kérvényt nyújt be a szájánál.
Tudom, hogy kényes kérdéseket feszegetek, és nincsen jó megoldás, de sokszor érzem azt, hogy valaki csak azért élvezheti a társadalmi előnyöket, jogokat, segélyeket és juttatásokat, mert a rendszer minden áron igazságosnak akar tűnni. Ám szerintem pont ettől válik igazságtalanná, hiszen sokan érezhetik joggal azt, hogy például csak azért, mert ők csupán átlagos, tisztességes, adófizető és dolgozó polgárok, kevésbé honorálja őket a rendszer. Olyan rendszerre lenne szükség, amelyben érdemes az elvárható minimumon felül is fáradozni.
Kovács-Tóth Noémi