Nem vagyok süket, de egy gyerekkori műtét óta közepesen erős hallássérültnek diagnosztizáltak. Mivel nem egyértelmű a helyzet, gyakran hülyeséget válaszolok a félrehallott kérdésre, vagy nem reagálok, mert meg se hallom, és ez rengeteg félreértést szül.

Előfordult már veled, hogy egyszerűen nem értetted, hogy mit mondanak neked, vagy fel kellett csavarnod a rádió hangerejét ahhoz, hogy értsd a híreket? Magyarországon a lakosság 10%-ának van hallásproblémája, ami igen magas arány, és akkor a statisztikában még nincsenek benne azok, akik maguk sem tudnak róla.

Én papíron közepesen erős hallássérültnek számítok, ami nem egy elbagatellizálható ügy. Nem velem született, több eldurvult középfülgyulladást követő műtéti hiba okozta három és fél évesen. Szerencsére addigra már írtam-olvastam, ezért a beszédem nem sínylette meg, de anyukámnak azt mondták, hogy sosem fogok újra hallani. Ő azonban nem adta fel: addig vitt rossz orvostól jó orvosig, szemfényvesztő kóklertől valóban hatékony természetgyógyászig, ameddig újra a hallók táborába nem tartoztam.

Gyerekként nem egyszerű feldolgozni ezt, emiatt két komoly hibát követtem el. Egyrészt struccpolitikából és hiúságból nem voltam hajlandó hallókészüléket viselni – „nem akarok nyomoréknak látszani, nem vagyok süket!” felkiáltással dacosan széttéptem az audiológiáról kiadott papírt –, anyu pedig megértette, hogy hiába lenne jobb a szóértésem a szerkezettel, lelkileg kikészítene a készülék viselése. Másrészt nem tájékoztattam senkit az állapotomról (senki nem szeret ezzel nyitni egy párbeszédet), ami olyan helyzeteket szült, hogy konkrétan könnyes szemmel távoztam iskolákból, rendelőkből, könyvtárakból és munkahelyekről.

Vagy azért, mert nemes egyszerűséggel nem is vettem észre, hogy valaki szólt hozzám, olyankor egy beképzelt liba benyomását keltettem, aki fennhordja az orrát. Esetleg azért, mert azt hittem, hogy hallom a kérdést, de teljesen félreértettem, és frappánsan reagáltam valami totálisan más témára. Ilyenkor látszott az illető szemén, hogy azt gondolja magában: szegény kislány, pedig milyen normálisnak tűnt, de totál flúgos. Sokszor nem volt erőm vagy bátorságom újra visszakérdezni, és nem is minden ember kezeli ezt kellő türelemmel, egyesek például elkezdenek szaggatottan ordítani, mintha retardált lennék (pont, ahogyan némely buszsofőrök szokták a turistákkal). Ma már nevetve válaszolok igennel arra az agresszív kérdésre, hogy „na mi van, süket vagy?”, de még mindig magamra tudom venni, ha valaki ezért bánt.

Az óvodában traumaként éltem meg, hogy a délutáni alvás előtt felolvasott mesénél mindig felültem, mert különben nem értettem belőle semmit, de mindig rám szóltak, hogy feküdjek vissza. A nagyon magas hangokat azóta sem hallom: egyszer a munkahelyemen vírusos bélfertőzésre gyanakodtam, látván a kollégáim összehangolt iszkolását, de mint kiderült, csak a tűzjelző szólalt meg a lépcsőházban. Továbbá volt, hogy tornázni jártam, és megkért az oktató, hogy az érkező vendégeket engedjem be a kaputelefonon, majd amikor számon kért, hogy miért nem tettem, ledöbbentem, hogy tényleg szólt a csengő?

Ami a legmeglepőbb, hogy azért nem voltam kellően motivált, mert meglepően jól elboldogulok így is: sok jóbarátom évekkel később tudta meg, hogy mi a helyzet velem, és igencsak meglepődtek. Főleg akkor van gondom, ha az illető maga alá motyog vagy háttal suttog, de azért zömében szemben van velem a beszélgetőpartnerem, a szájmozgás pedig sokat hozzáad a szóértéshez, ami a gyengém. Az iskolában is jól jött, hogy mindig az első sorban foglaltam helyet (máskülönben hátul nem értettem volna a tanárt), ez segített éltanulóvá válnom. A rockkoncerteken pedig mindig megtáltosodom: végre egy hely, ahol mindenki kiabál! Tudom, hogy pont nekem nem javallott hobbi, de boldoggá tesz.

Néhány éve a dackorszak lecsillapodásával megjött az eszem, és végre elkészíttettem az első hallókészülékemet. Tényleg sokat fejlődött a tudomány, sokféle diszkrét, szinte láthatatlan kütyü is kapható. Ez azonban olyan, mint a szemüveg, hogy csak addig segít, amíg viselem, bár nem drasztikus csodaszer, a tökéletes hallás az esetemben nem megvalósítható. Amilyen hülye vagyok, még manapság sem hordom minden nap, csak amikor muszájnak érzem, azaz munkahelyen, színházban vagy előadáson, mert egyszerűen irritál, hogy a fülemben van és másképp kezdek viselkedni tőle. Lassan harminc évesen be kellene látnom, hogy sajnos a hallásom sosem lesz jobb, és a készülék rendszeres viselésével talán kevesebb konfliktust szenvedek majd el, illetve kevésbé lesz kimerítő a beérkező információkra koncentrálnom. Ennyi idő kellett ahhoz is, hogy ezeket a sorokat végre legyen bátorságom virtuális papírra vetni. Ma már nem érzem magamat ettől nyomoréknak, hiszen a nagyothallás is ugyanúgy egy tulajdonság, mint a dongaláb, a szeplősség, a kancsalság vagy a kopaszság. Ettől is vagyok az, aki.

Kovács-Tóth Noémi