Minden, ami reakcióra érdemes

Noémiában az élet

Szex, homár és az elfolyó óra

Mostanság divat a bajusz, de élt egy ember, aki a sajátjával már száz éve kultuszt teremtett. A párizsi Dalí-kiállításon jártunk.

2013. március 15. - Noémia

dali3.jpg

Az önimázsteremtő celebek ősatyja, Salvador Dalí (1904–1989) tett arról, hogy mindenkinek legyen véleménye róla. A világ egyik legmegosztóbb és legismertebb festője teleszórta szürreál-magvait a világ műkedvelői között, és számtalan festményét, rajzát, szobrát, installációját hamar elkapkodták a rajongók és a gyűjtők.

Éppen ezért ér fel egy kisebb szenzációval, hogy 30 év után végre csokorba szedték a legismertebb műveit Párizs – és a világ egyik – legikonikusabb és legbefolyásosabb kortárs művészeti múzeumában, a Centre Pompidou-ban. Ráadásul mindössze 13 euró egy belépőjegy, amennyiért a szerelem városában legfeljebb néhány szem csigát kapsz.

Harminc év után már nem volt, aki párduccal érkezzen a megnyitóra

1979-ben a hely történetének egyik leglátogatottabb eseményeként tartották számon a Dalí-retrospektív kiállítást, össz esen majdnem egymillió látogatóval. Azonban nem csak utólag, előzőleg is nagy sajtóvisszhangot kapott, ugyanis a múzeum nacionalista dolgozói sztrájkoltak azért, hogy a keretösszeget ne a katalán sztárra költsék, hanem több ezer ismeretlen francia művészre. Szerencsére követelésüket elnyelte a várható bevétel kapitalista bálnája, ezért mindenki boldogan ál-hőböröghetett a megnyitón az élő párduccal és a kétméteres Amanda Learrel érkező Művészen.

A 2012 telén nyílt és 2013 tavaszáig nyitva tartó 150 művet összegyűjtő tárlat a festményekre helyezi a hangsúlyt, de néhány skicc-illusztráció és térbeli agymenés – például a homár kagylójú telefon vagy a cipófejű és kukoricasálas hölgy-szobor – is helyet kapott a tágasan steril termekben. Szinte mindenütt óriási vetítők idézik fel a pszichiáter-kézikönyvek összes tünetét felsorakoztató férfi munkásságát. Az egyik falon a Luis Buñuellel forgatott Andalúziai kutya című kisfilm megy, amelyből kiderül, hogy úgy lehet igazán jól zongorázni, ha a hangszeren még egy döglött szamár is fekszik, és egy szép szemgolyó csak borotvával kettévágva mutat igazán. Aki úgy érzi, ehhez nem eléggé elvont, megnézheti, ahogyan Dalí egy sajtótájékoztató alkalmával kibújik, azaz megszületik feleségével, Galával együtt egy óriás tojásból, vagy ahogyan felszabadultan pacsmagol pár vödör festéket a tenyerével egy hatalmas átlátszó gömbre, fanatikusaival egyetemben. Sőt a Sorbonne-on tartott beszédét is nyomon követhetjük, amint Hitlert megszégyenítő manírjai és elszánt kinyilatkoztatásai végül egy szimbolikusnak szánt mellmarkolásba torkollanak.

dali4.jpg

Mindig akad valami, amit még nem vettél észre

Vitathatatlanul ő volt a blöff nagymestere, aki rájött arra, hogy hiába tud jól festeni, azt sokan mások is tudják. A lényeg abban rejlik, hogy kiről beszélnek többet, hiszen a hírnév sokszorozza a nullákat a csekkeken. Az újságírók imádták, amikor például búvárruhában tartott beszédet, és közben ki kellett menteni, mert majdnem megfulladt, vagy amikor olyan estélyeket tartott luxushotelekben, amelyeken válogatott törpék, transzvesztiták, óriások és torzszülöttek éppúgy közösültek egymással, mint a meghívott díszes társaság. Az sem volt exhibicionizmustól mentes, amikor hangyászsünt sétáltatott egy sugárúton, vagy több számmal kisebb cipőben, mézzel bekent fejjel festett (mivel állítólag a szorító cipők és a rászálló legyek apró lábacskái serkentőleg hatottak rá).

Akinek eddig kétségei támadtak, miszerint az önimádó Dalí nem igazán tudásával, hanem gerillamarketing-akcióival emelkedett ki igazán, az ezen a kiállításon meggyőződhetett végtelen kreativitásáról és festészettechnikai bravúrjairól is. A legtöbb kép eleve annyi információt, képzettársítást és apró célzást tartalmaz, hogy azon sem csodálkoznánk, ha a hangyák, mankók, elfolyó órák, fenekek, tojások, orrszarvúagyarak, gólyalábú elefántok és lángoló zsiráfok valamiféle titkos jelrendszer részei lennének. Más ismerni egy képet, és más megfigyelni: amiről azt hitted eddig, hogy ismerted, arról is rájössz, hogy nem. Mert mindig van valami abszurd, amit nem vettél észre.

Egészen lenyűgöző élmény a leghíresebb képeit – A nagy maszturbátor, Az emlékezet állandósága, Narcissus átváltozása, Emberpár felhővel teli fejjel, A háború arca, Az új ember születését figyelő geopolitikai gyermek, Szétrobbanó fej Raffaello stílusában és Szent Antal megkísértése – egy légtérben látni, és hitetlenkedve vizsgálni a festékek szinte fotószerűen realisztikus és egyenletes eldolgozását, a tökéletességre (sikeresen) törekvő vonalakat és színeket. A világ számos nyelvén kommentáló csoportvezetők és csoportjaik, valamint a fülhallgatós és prospektust szorongató, hömpölygő látogatók néha fel-felkacagnak egy-egy észrevett fricskán, vagy kerekre nyílik a szájuk az észrevétlenül megbúvó alakon, amely kirajzolódik a tájkép elemeiből.

dali1.jpg

Unalmas kegytárgyak egy izgalmas művészről

Szerencsére a tárlat megálmodóiba is szorult némi kreativitás, hiszen a pihenőszekciót a híres piros száj-fotel jelentette, méghozzá úgy, hogy a festményről ismert orr és keret-szemek is a háttérhez tartoztak. A fotellel szemben pedig egy kivetítő épp úgy zsugorította össze a szobában található dolgokat, hogy az eredeti festményt lássuk magunk előtt, a benne ülőkkel – azaz saját magunkkal – kiegészülve.

A legvégén található shop azonban már teljes mértékben mellőzte az ötletességet: annak, aki valami szuvenírre vágyott, be kellett érnie a konvencionális könyvekkel, képeslapokkal, könyvjelzőkkel és naplókkal. Lehetett ugyan venni szivacs-szájfotelt, de olyan minőségben, hogy még a kínai árushoz is dacosan hozzávágnánk – holott az ára nem éppen józsefvárosi mérce –, egy kis méretű puzzle-t méregdrágán, meg egy enyhén szőrös ceruzát, amelyre diszkrét arannyal rá volt nyomva: Dalí. Ennélfogva hiába keringett a tárlat hatása alatt lelkesedő tömeg a tárgyak között, birtoklási vágyuk hamar alábbhagyott. Pedig mennyivel szívesebben venne az ember egy homártelefon-másolatot, egy jellegzetes plüsselefántot, egy felragasztható álbajuszt, szétfolyó zsebórát, egy kis piros katalán sapkát, vagy legalább egy kis felhúzható műanyag Dalí-figurát, ami azt hajtogatja: „A szürrealizmus én vagyok!”

dali2.jpg

Eredeti megjelenés a lafemme.hu-n.

A bejegyzés trackback címe:

https://noemia.blog.hu/api/trackback/id/tr1411710197

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.