Minden, ami reakcióra érdemes

Noémiában az élet

Nálunk nem tud celeb lenni, aki tehetséges - Interjú Jáksó Lászlóval

A borostás dumagép Jáksó Lászlót a „NévShowR” forgatásának szünetében faggattam – eleinte hangokról és zsírokról, majd az egyre szókimondóbb nézeteiről. A verbális vérontásban kiderül, hogy a rosszlét csak magunknak köszönhető.

2009. október 05. - Noémia

jakso.jpg

Programozóként mennyire vonz a művészet?
Relatíve érdekel, de sosem tudtam eldönteni, hogy a reál vagy a humán ágazat érdekel jobban. Abból, hogy zongoráztam tíz évig, még nem vezetem le, hogy művész vagyok. Szokták mondani, hogy a zongorának sok köze van a matematikához, hiszen a technikai tudás végrehajtás szempontjából reális dolog. A lényeg, hogy nem lettem művész, bár régen esküvőkön és névadókon felváltva orgonáltam, illetve mondtam verset. Végül a tévérendezési szakot végeztem el, amelyben mindkettő irány megtalálható.

Köztudottan imádod a keleti kultúrát. Az ételek terén meddig merészkedtél el?
Egyébként bevállalós vagyok, de egyszerűen mást gondolok a kutyákról. Ám azt is meg szoktam érteni, hogy mások pedig mást: minden nép azt hasznosítja, ami van. Amúgy meg aki a marha gyomrát, a disznó minden létező részét és időnként a zsírját is elfogyasztja, az ne legyen meglepődve. Nyugaton többször is voltam, és nem könnyű zsírt találni: egy cipőtisztítási boltban akadtam végül rá. Ezek amúgy általában kiszínezett történetek, mivel mára eléggé közelednek a kultúrák egymáshoz – gasztronómiai értelemben is –, ami egyébként baj. A norvégok pl. a hiedelmekkel ellentétben nem halásznak a tengeren, igazán természetvédő nép, és úgy tenyésztik a bálnát, mint mi a tehenet. Amúgy nem szeretek dolgokat mások véleménye alapján gondolni – amit én önállónak, mások meg deviánsnak hívnak.

Ezek szerint a magyaroknál erős a kettős mérce. Még mi a problémád a kultúránkkal?
Azt gondolom, hogy lusták vagyunk, nem tanulunk tovább, és a gyerekünket sem nyomjuk erre. Nem küzdünk az állásunkért, és ha megkapjuk, sem tartjuk meg. Nem élünk a lehetőségekkel, és pofázunk ahelyett, hogy csinálnánk, valamint nap mint nap megmondjuk a főnökünknek, hogy a kiadott munkát miért nem csináltuk meg – és azt hisszük, hogy ez ugyanaz, mint ha megcsináltuk volna. Ha viszont kirúgnak, dühösek vagyunk a főnökre. Szarul élünk, kevés a pénzünk, és rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, azt a kevés pénzünket is fájdalommal költjük el, pedig ez csak a saját igénytelenségünkből és tehetségtelenségünkből fakad. Abban tehát, hogy szarul élünk, nem a zsidók, a cigányok és fasiszták a hibásak, hanem mi maguk. Látom persze, hogy nagy a szegénység, de mindenki magáért felelős. Még Magyarországon is nyitva az út mindenkinek, nem hiszem, hogy bármelyik rezsimben kevesebb lehetőség lenne, mert fogást váltani mindig lehet – amíg nem bilincselnek hozzá a radiátorhoz.

Ebben a hozzáállásban milyen szerep jut a médiának?
Az emberek azért veszi a lapokat és nézik a tévét, mert azt akarják minden nap érezni, hogy azért ennél és ennél az embernél – akik ezekben szerepelnek – még én is jobb vagyok. Az amerikaiaktól szinte semmit nem lehet tanulni, kivéve a celeb-képzést, amit ők találtak ki. A mélyen elbutult amerikai társadalomban még mindig azok a celebek – kivéve Parist és társait –, akiknek produkciójuk van, pl. zenészek vagy színészek, akármilyen minőségűek is. Magyarországon azonban az a kritérium, hogy ne legyen mögöttük semmi: nálunk nem tud celeb lenni az, aki valamiben tehetséges. Azért nem fogékony a társadalom a tehetségre, mert ostoba, és rossz érzést generál bennük, ha ők valakinél kevésbé jók. Nézik a magyar celebeket, és akarnak a csontos és koszos kezünkkel rábökni a képernyőre, hogy ezeknél még mindig feljebb állnak – ezért az érzésért tartják őket. Okosabbak, mint a Kiszel Tünde, jobban beszélnek, mint a Fekete Pákó, és többször dugnak, mint a Jáksó.

Nem zavar, hogy erre szolgálsz te magad is?
Nekem ez a szakmám: a lufi-eregetés. Én vagyok az, aki nem vagyok számon-kérhető abban, hogy miért hülyéskedik. Azért nem mentem agysebésznek, mert a dumámmal jobban tudok érvényesülni. Kezdek hozzászokni ahhoz, hogy más színben tüntetnek fel a lapok, mint amilyen vagyok, de markánsan leszarom, pl. a homoszexualitásommal kapcsolatos híreket. Az belebetegszik, aki azt hiszi, hogy a közvélemény képe alakítható: skatulyákat képeznek, azt hiszik, hogy ismerik az embert, és utána minden olyan közlését aszerint ítélik meg. Valahogy én ilyen vicces gyerek lettem, biztos én tehetek róla. Mivel tele van okos emberrel a bulvárszakma, sok újságíró barátom is van, részben érzem az olvasók felelősségét: nem ezt írnák, ha nem ezt vennék meg.

Ebből az következik, hogy te valójában köszönöd, nagyszerűen érzed magad a bőrödben.
Szerinted 41 évesen, egy 15 éves gyerekkel meg tudom oldani a problémáimat? Szerintem igen, és kezeltesse magát, aki komolyan veszi és el akarja hinni a pletykalapokat. Mondjuk abban a korban, amikor szocializálódni kellett volna, akkor én sikertelen voltam: vállig érő hajú, bajuszos kamaszként borzasztóan néztem ki, és nem tudtam gyakorolni az udvarlást. Azóta viszont jól elvagyok, jó helyen vagyok, és a szükségesnél jobban nem röhögök a közönségen, inkább borzadok – mert hiába írod ezt le, az emberek nem értik. Megfoghatatlan biomassza számomra, hogy vannak, akik annyira azt akarják látni, hogy a másik egy szerencsétlen flótás, hogy ha valaki esetleg nem az, azzal nem szembesíti magát, hanem átugorja: nem tudod irányítani a szemét, mert lehunyja. Ám az önmagában le van szarva, hogy a Lacit minek látják – meg a Laci is leszarja –, mert a Lacinak van élete, vannak barátai, időnként barátnői, és pont olyan élete, mint bárki másnak.

Tóth Noémi

Eredeti megjelenés a PR Heraldon.

A bejegyzés trackback címe:

https://noemia.blog.hu/api/trackback/id/tr3811704151

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.